|
A zene mindenkié
Múlt hét végén lezárult a Cívis Korzó idei ingyenes koncertsorozata. Meglehetősen eklektikus programokat tudhatunk magunk mögött, ami nem csoda, hisz a cél nyilvánvalóan az, mindenki találja meg a neki tetsző stílust. Ily módon együtt szórakozhat a kisgyermekes család, a nagymamák és nagypapák korosztálya, a középiskolás és egyetemista réteg, vagy akár a véletlenül arra tévedő hajléktalan is. A július 23-a és 25-e között zajló záró rendezvényeken volt talán a legerősebb a felhozatal, már ami a fellépőket illeti, néhányuk műsorába mi is belehallgattunk.
 Pénteken este kilenc körül lépett színpadra a Big Daddy Wilson és a Mississippi Grave Diggers. A név kötelez, ők maguk world blues és gospel keverékeként határozzák meg műfajukat. Nemzetközi csapatról van szó, az énekes Daddy amerikai, rajta kívül német és magyar zenészek alkotják a formációt. Hazánk színeit egy Debrecenből elszármazott jellegzetes fazon, Oláh Andor képviseli. Andor már akkor szájharmonikával flangált fel-le városunk utcáin, mikor a mai fiatalok még a cuclisüvegen lógtak. (Állítólag ő védette le a Takács Tamás Dirty Blues Banddal annak idején gyakran játszott, azóta kultikus bluesslágerré vált Boros György dalt, a Pocsolyába léptem-et.)
A buli nem okozott meglepetést. Az öttagú banda kétségtelen érdekessége az, hogy a bluesban nem annyira megszokott hegedű színesíti hangzásukat. Big Daddy Wilson egy nagy fekete mackó, eljátszik közönségével és láthatóan élvezi azt, amit csinál. Elhangzanak sztenderdek, szerencsére nem az elcsépelt, hatvanezerszer hallott klasszikusokat ismétlik. Kissé zavarbaejtő az Eric Clapton féle Layla előadása, mert kilóg a műsor egységes hangulatából, de túl lehet élni. A zárásként játszott Summertime pedig valósággal új életre kel, alaposan kiforgatják Gershwin örökbecsű melódiáját. Mindenesetre aki itt van, az szemmel láthatóan élvezi a bulit, csak én szomorkodom kissé, mennyire hidegen hagy ma már az a műfaj, amelyen valamikor régen felnőttem.
Másnap a nagyszínpadon este nyolctól Kenny Carr and the tigers következik. Már a koncertet megelőző hangpróba is jelzi, itt egy egészen különleges zenei csemege ígérkezik. Az Amerikából érkezett fekete banda dobosa és billentyűse mellett csupa fúvós játszik. Ily módon a basszus szólamot egy tubás, vagyis mint épp jelenlévő dzsesszzenész ismerősömtől megtudom, szüzafonos hozza. Mellette a két pozanos és egy kürtös egész korrekt hangfüggönyt alkot, a szikár alapokon kívül nagy teret engedve az improvizálásnak.
 Nem a dzsessz hazai előadói által oly kedvelt magába fordulós, művészkedő produkciót kapjuk, a kigyúrt felsőtestű, izompólós pozanos és a középen szintén pozanon villogó nagydarab Kenny Carr időnként szédült bolhaként pattognak ide-oda a színpadon. Ezzel próbálják rávenni a közönséget, ne csak élvezze, érezze is a ritmust. Kevesen mozdulnak meg, nálunk még mindig ciki táncolni egy ilyen rendezvényen. A Kossuth szobor talapzatán álló gyerekek azért semmitől sem feszélyezve ezt teszik, ők még nem szégyellősek, vigyorogva mutatják be sajátos mozgáskombinációjú magánszámukat.
A zene mellett a hihetetlen lazaság jön le a deszkákról, pokolba az emelkedett, akadémikus megszólalással, az élő előadás a lényeg! Carr időnként a gitárokhoz használatos Wah-wah pedált használja, ez csak egy újabb adalék az általuk kotyvasztott különleges ízű koktélhoz.
Némi átszerelési szünet után az Emil.RuleZ! lép az alaposan megpuhított nagyérdemű elé, Hajós András énekes igazi úriemberként elnézést kér azoktól a környéken lakóktól, akik inkább pihenni szeretnének, ahelyett, hogy őket hallgatják. Pedig megéri, a Hajós-Hegyi-Verrasztó trió három session zenésszel kiegészülve pazarul tálalja ismert és kevésbé ismert szerzeményeit.
A prímet természetesen a gitár nélkül, csak az énekre és szövegre összpontosító Hajós viszi. Be- és kiszólogat, tiltakozik és bólogat, komolyan hülye és hülyén komoly, az biztos, az ő összekötőszövegei a legjobbak manapság. Zeneileg maradt a finoman dzsesszes, helyenként funkys alap, amiért annyian megszerették őket. Külön színfolt Fekete Kovács Kornél trombitálása, ő jó pár hazai produkciót dobott már fel profi játékával.
Az emberek hálásan nyugtázzák az újabb darabokat, mint a Hisztis vagy a Hajós macijához íródott, feltehetően nagyrészt  improvizált szövegbetétekkel megtűzdelt Dr. Debreceni László című opuszt is. A zenekart sztárstátuszba repítő Zazie az ágyban valóságos eufóriát vált ki a jelenlévőkből. A Zazie a metrón még rátesz egy lapáttal, Hajós vonaglik, ugrál, táncol a zenészek között, akik a dal végén hosszabb szólókkal mutatkoznak be. Ráadásként a latinos ízekkel tűzdelt Hello Tourist hangzik el, itt már többen könnyekben úsznak a röhögéstől, aztán kész, nincs tovább, az Emil.RuleZ! megdicsőülten távozik.
Oszlik a tömeg, hazafelé csalingáznak az emberek, odébb a villamosmegállóban egy idősebb úr üldögél derűsen a járdaszigeten, lerúgva szandálját, mezítláb. "Tiszta mediterrán hangulat" – jegyzi meg Rómából frissen hazaérkezett ismerősöm, ennél nagyobb elismerés nem is kell.
Mi tagadás, ránk fér némi lazítás.
deol.hu
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
