Az a baj, hogy az Emil Rulez jó. Nem pedig rossz. De mitől van ez? Hisz végső soron zenéjük amolyan „Hungaro Matt Bianco”, vagy egy Bob Dylan karizmájának a köpönyegéből előugrott, James Brown vénájára rámodernizált jazz-funk izé, s ahogy ott állnak heten, mint gonoszok a színpadon, bár hogy lennének azok, főleg ott, a színpadon, akikből kettő a csaj, akik közül megint az egyik jól énekel, míg a másik jól billentyűzik, a gitáros meg például majdnem kopasz, amúgy meg nem egy trüváj, a dobos persze fasza, precíz, de van még ilyenből raktáron, és...
És ekkor elérkezünk oda, ahol a dolog megáll. Ahhoz a kényes egyensúlyt elkerülhetetlenül is felvető kérdéshez ugyanis, hogy most vajon az Emil Rulez inkább Hajós András maga - ez a rettenetesen nárcisztikus, írígylésre méltó módon könnyed és mélypofátlanságával magából zseniális idiótát, az értelmiségi krém önbohócát kreáló, élő-megélő figura - avagy inkább Hegyi György, aki meg mindössze a szöveget, a zenét, a zenekart, és úgy minden egyebet összefog, összegyúr, kitalál, s van legalább olyan szellemes, mint Hajós, de nem élőben, hanem.
Mert élőben basszusozik, és bizony gitárszólózik is, de olyan örömmel és elragadottsággal, mint egy megőrült, évekig börtönben tartott ovis, aki most fedezi fel először azt a csodát, melynek neve: gitár. Ja, és van még egyvalaki, aki szinte ugyanolyan fontos, mert van neki két erős karizma (és a köztük benne megbúvó karizma), igen, ő Fekete-Kovács Kornél, a trombitás, aki bizony úgy fújja, hogy abba bele kell halni. Hogy a dolgot mindjárt a farkánál kezdjük, mármint a koncertet a végénél, amikor is olyan háromperces szólót nyomott e trombitás (Nem kell nékem senki más, csakis a trombitááás!), akit mindösze a félőrülten szólózó dobos kisért el hentesútján, hogy az bizpny kibaszta, még a Samsung gyártmányú biztosítékot is.
De mi egyáltalán ez az izé Emil? Valami örömszínház! Ahogy Hajós mondotta: „Mindigis itt akartam lenni!”, mármint a Katona József Színházban, s tényleg, sikerült is neki oly sík lazán, úgy odatenni magát a színpad közepére, ahogyan csak Gogol tudta történetében ellopni tulaja arcáról az Orrot. Igen, be kell vallani, hogy a pop-ikonok mezején Hajós Andrásnak nincs kihívója, nem is lehet, hisz önamgában véve egy külön műfaj, amely a századeleji kabarék és orfeumok életörömmel és könnyed idiótizmusával átitatott művészeti kuplerájainak a legjavát idézi. Hülyül, poénkodik, beszél, színészkedik, tehát van! Egyetlen dolog, amit talán hanyagolnia kéne, az a diszkótánc, mert az neki bizony sehogy sem áll, ez benne talán az egyetlen hiba, amit kritikus felfedezhet.
Vagyis egy Emil Rulez koncert két komponesből állt: 1. Hajós András one-man és leginkább talk-showjából és 2. Hegyi György és népi zenekarának a bemutató-szórakoztató funk, nu jazz és szellemi nosztalgia-koncertjéből.
A közönség meg bizony szerette ezt a színházat. Nyilván, ha az A38 Hajó nem úszik be szellemiségével a Katona József színházi hadikikötőbe, akkor közülük sokan nem hallják az Emil Rulezt még vagy húsz évig, vagy tán inkább soha, s öltönyeik, estélyi ruháik tiszták maradnak, nem pedig boldogító izzadságtól büdösek, hisz annyit kellett röhögni és tapsolni, hogy csak na. De így öszejött a dolog, s Hajós rendesen, szeretettelien baszogatva közönségét és magát tudta csúcsratekerni a bugyikban a hőmérőt, a gatyákban meg a szimpatikus msolyt.
Szóval, a Katonában zajló A38-as műsorok vendégszereplése egy eddig nem látott új műfajt hozott létre. Azt, amelyben a zene elbeszélő műfajként szólalhat meg egy szent és baráti térben, mint olyan való, amely maga a nagybetűs Élet, mint Öröm. És ez kiváló lehetőséget nyújtott arra, hogy a verbálisan legszexisebb pop-ikonjaink benne megelevenedjenek, mint kisebb Tom Waitsek, Ian Duryk vagy Laurie Andersonok.
S ez így nagyon jó volt. Az Emil Rulez akkorát dobott, hogy a közönségük egy Becketti színházzal ötvözött Folies Bergere produkciót élhetett meg koncertjén, az a közönség, amely végig őrülten ülvetáncolt, miközben a tenyeréből evett.

a38.hu

	Cikkek
Cikkek : Emil, a Hegyi Hajós Emil, a Hegyi Hajós