Eldée, Winkler és Jules rajongóik körében valóságos személyi kultusznak örvendhetnek. Az egykori hobbizenekar ma már a Mahasz listáját is hetekig képes vezetni. Az aktuális Hello, Tourist! sikere kapcsán beszélgettünk Hajós Andrással, az Emil. Rulez énekes-zeneszerzőjével.

– Eléggé kifordított szemszögből tekintetek dalaitokban a mi kis világunkra… – Így van, mert a zenekar úgy alakult ki, hogy nem is lehetett másképp nézni, mint fordított alapállásból. Mi 30 fölött futottunk be az Emil.Rulez!-zel, és nem is annyira az életkor volt a döntő, hanem mindannyian olyan életszakaszban voltunk, amikor már volt munkánk, családunk és a zenélést félre tettük gyerekkori álomnak. Akkor már évek óta csak a próbaterembe jártunk le zenélgetni, kikapcsolódásként, merthogy van aki focizik, nekünk pedig ez okozott örömet. Volt egy-két kitörési kísérletünk, amik általában súlyos kudarccal végződtek, de ezek többnyire rajtunk múltak. Nem voltunk hajlandók ugyanis benyalni bizonyos kérdésekben. Voltak olyan pontok, ahol eladhattuk volna magunkat, vagy a máig nem teljesen tisztázott elveinkkel ellentétesen cselekedhettünk volna, de ezeket valahogy mindig megúsztuk. Amikor pedig odajutottunk, hogy tudunk zenekart csinálni, akkor éppen abban a helyzetben voltunk, hogy személyes életünkben nyugalom vett minket körül. Volt lakásunk, gyerekek, kialakult életformánk és életritmusunk. Akkoriban éppen olyan munkáink voltak, hogy pénzünk is volt, és az átlaghoz képest messze kiemelkedően meg tudtunk belőle élni. De tök nagy nyugi volt az egész. – Mi késztetett a váltásra? – Volt egy fél évem, amikor bejártam az irodámba a nagy cégautómmal, ott értelmes és sikeres munkát végeztem és pluszba el tudtam menni koncertezni. Ez a beinduló szakasz a tökéletes aranykor volt, és akkor mi szabályokat hoztunk. Elhatároztuk, hogy ebből bizonyos dolgokat meg fogunk tartani, de másokat nem. Tudtuk, hogy többet kell koncerteznünk, és azt is, hogy ha megjelenik egy lemez, az bizonyos értelemben kötelezettségeket ró egy zenekarra. Arról nem is beszélve, hogy ha a dalaink sikeresebbek lesznek, önálló életre fognak kelni, és ez az egész össze fog kavarodni. Ez így is lett, de azóta sem játszunk ott, ahol minket a közönség nem vár. Nem játszunk olyan helyen, ahova a menedzserünk be tudta nyomni a zenekart, mert éppen valaki lemondott egy fellépést. Attól, hogy zenekarosdit játszhatunk, nem fogjuk azt képzelni, hogy zenészek vagyunk. Volt egy ilyen tévút, és majdnem elkezdtünk irtózatosan gyakorolni és majdnem rossz irányban felnőni a dologhoz, de rájöttünk, hogy ha minket azért szeretnek, mert egyébként tényleg négy akkordot tudok eljátszani a gitáron, akkor nekem nem nyolcvan akkordot kell megtanulnom. Sokkal inkább meg kell tanulni a saját kereteimen belül ezt a négy akkordot előadni és kreatívan felhasználni. – Talán a közönség pont ezt az őszinteséget értékeli bennetek, hogy nem akartok mások lenni, mint amik valójában vagytok. – Ennyire nem egyértelmű, hogy nem akarunk mások lenni, mert mindig ott van az a kettősség, hogy aki egy hangszert a kezébe fog, az megpróbál fejlődni. Én is tudok már négynél több akkordot, és persze el-elkapja az embert az az érzés, hogy jobb legyen. Pláne, ha mellette egy olyan szenzációs zenész áll a színpadon, mint Fekete-Kovács Kornél, aki Európa-szintű trombitás. Amikor hallom, hogy ő hogyan zenél, az időnként elcsábítana. Azt hiszem, ott van a titka a dolognak, hogy amikor a próbateremben játszik a Kornél valamit, és mi elkezdünk „alászwingelni”, és már majdnem „olyan”, akkor nem szabad elhinnünk, hogy az tényleg szwing. Akkor kell tudnunk megállni, és azt mondani, hogy ez csak egy vicc volt, amiben egyébként bebizonyítottuk magunknak, hogy muzikálisak vagyunk. Ezzel a témával még a koncerten is el lehet viccelni, ha megfelelő kontextusba helyezzük. De ha nem így tennénk, az isten sem mentene meg attól, hogy elhiggyük, mekkora zenészek is vagyunk. Ilyenkor szokott jönni a szokásos magyar agyrém, hogy a zenész azt hiszi, neki már mindent lehet… – A dalaitok így felfoghatók stílusparódiáknak is? – Biztos, de ennek is történeti gyökere van. Amikor éveken keresztül a próbateremben rakosgattuk össze önmagunknak meg a négy falnak a dalokat, akkor nem volt előttünk megjelentetési kényszer, és ennek következtében semmilyen trendbe nem kívántunk belesimulni. ’95 táján még sehol nem volt Ricky Martin, de mi azon vitatkoztunk a Zazie az ágyban kapcsán, hogy latint nem lehet összekeverni a hip-hopos dobolással, mert egy kotyvalék lesz belőle. Akkor azzal nyugtattuk meg magunkat, hogy mi az, hogy nem lehet? Itt a próbateremben? Én meg te, így hárman, szórakozásból? Talán ezért vannak, hogy a dalaink műfajilag kevésbé behatárolhatók. Persze van egy-két nóta, amelyik bizonyos műfajok iránti rajongásunkból született, de azt mondtuk, ha hiányzik egy refrén, ami általában ott szokott lenni, akkor sem lesz ott az a refrén. Az első lemezünk előtt úgy éreztük, ha összejön, és egy kiadó megjelenteti ötszáz példányban, amiből háromszázat elosztogatunk a haveroknak, ötvenet véletlenül megvesznek, négy meg kiköt egy vidéki könyvtárban, akkor felrakhatjuk a polcra és már nem hiába éltünk. Mi nem dalokban gondolkoztunk akkor, hanem annyira fontos volt egy lemez, hogy valahogy észrevétlenül átugrottunk egy olyan problémát, amivel sok profi zenekar küzd: hogyan is lehet dalokból egy egységes koncepciót csinálni. – Hogyan is? – A mi helyzetünk pont fordított volt: voltak dalaink, és annyira a lemez szempontjából néztük a munkát, hogy bizonyos részleteket nem akartunk kidolgozni, vagy nem volt időnk és kedvünk hozzá. Ha pedig ez így bejött, akkor hála istennek így tudunk továbbra is zenélni. – Azért sem mondható, hogy konceptlemezt készítettetek, mert az interneten terjedtek a dalaitok… – Akkor találtuk ki, hogy legyünk internetes zenekar, amikor egyszer kijöttünk egy nagy kiadótól, ahol a szokásos szöveget mondták. Nekik személyesen tetszik az anyag, ugyanakkor értsük meg, hogy ez üzletileg nem működik, és ha talán elmennénk a haverjához, aki 150 rugóért tud alá olyan groove-okat rakni, hogy „fogyasztható” lesz. Ez volt az a pillanat, amikor a parkolóban azt mondtuk, hogy ezt egész egyszerűen nem! Valahogy azonban meg akartunk nyilatkozni, és ’94-’95 táján az internet igazán kezdett el betörni a munkahelyekre. Nekünk is volt, és innét jött az ötlet, hogy a klubokba járás helyett miért ne vigyük át az egész zenekart az internetre, ahol lehet, hogy csak négyen találnak ránk, de az a négy megkeres minket. A mennyiségi elvet kiváltottuk egy ilyen „minőségi” elvvel. Elkezdtünk mp3-akat felrakni, webkamerás koncertről álmodozni, és ezzel el is lettünk volna életünk végéig, ha nem lesznek ilyen népszerűek a dalaink. – Aztán befutottatok, és a legújabb maxitokkal már a MAHASZ listáját is hetekig tudtátok vezetni… – Itt van egy számunkra nagyon fontos dolog. A Hello, Tourist! az első olyan számunk, ami nem az elmúlt 7-8 év világából való. Borzasztóan féltünk tőle, mert most direkt akartunk csinálni egy számot. Az első lemezt véletlenül kipottyantottuk, bejött, de úgy gondoltuk, ha ezt ismételgetjük, akkor az nem lesz jó. A Hello, Tourist!-tal megpróbáltunk direkt slágert csinálni a magunk mércéje szerint. Érdekes volt, hogy meg tudjuk-e csinálni gombnyomásra – még ha az a saját magunk gombja is, amit mi nyomunk meg. Elhatároztuk, hogy csinálunk valamit, egyfajta belső megrendelésre, és azért töltött el minket boldogsággal, hogy az egyik eladási listát hetek óta vezetjük, mert ez nekünk pontosan az önmegvalósítást jelenti. Amúgy ezt én nem értékelném túl, mert egy számomra eléggé megkérdőjelezhető módon összesítik hétről hétre a lemezboltok eladásait, és kijön, hogy éppen több lemezt adtunk el itthon, mint Madonna. A mi 250 darabunkhoz képest Madonna azért még világszinten 40 milliónál tart, tehát nem kell elszédülni. Ennek ellenére jó úgy egy listát vezetni, hogy nincs mögöttünk nagy kiadó, hanem csupán a dalaink. – Ez azért is érdekes, mert a Hello, Tourist! egy olyan közegben lett sikeres, amivel a mondanivalója éppen ellentétben áll. – Egy picit mi is féltünk tőle… Szoktunk viccelni és ironizálni magunkkal és a környezetünkkel is, de most egy darabig nem tudtuk eldönteni, hogy megsértődnek-e erre a nótára. Aztán rá kellett jönnünk, valószínűleg mi alkatilag nem tudunk igazán punkok lenni, mert nem vagyunk igazán polgárpukkasztók. Hiába mondunk a szövegeinkben valamit, ami sértő lehet, de úgy tűnik – lehet, hogy nagyképűen hangzik –, nekünk ez jól áll. Valamit még tudunk mellé csinálni, amitől mindenkinek „lejön”, hogy ez nem a direkt pukkasztásról szól. A többes szám első személy a lényege a dolognak, és ebben a dalban is „i am…” van, hiszen én éneklem magamról. Semmi sértő szándék nem volt benne, és igazából olyan nagy társadalomkritikának sem szántuk. Egy infantilis dili az egész, és sokkal inkább mozgatott minket a dolognak a poéntechnológiai része, hogy találjunk egy olyat, amit még nem csináltak meg. A csapatból szerintem a szövegírónk, a basszusgitáron játszó Hegyi Gyuri mondhatja el magáról, hogy ő a legjobb szövegírók között van ma Magyarországon. Kornél nyilván a legjobb trombitás, persze ő sem az a típus, aki valaha ilyet kimondana. Ha a csapat eredője nem az, hogy a legjobb zenészek gyűjteménye, hanem „csak” a legjobb Emil.Rulez! zenekar, akkor már jó. Minden alkotáshoz úgy álljon hozzá az ember – legyen az festészet vagy asztalfaragás –, hogy ő most feltalál valamit, mert akkor az dominál benne, hogy ezt még más nem csinálta előtte. Az is nagyon fontos minden alkotónál, hogy a művet, ugyanúgy ahogy a gyereket, bizonyos életkor után el kell engedni. A Hello, Turist!-ot megírtuk, és ha a dal köré Celldömölkön szerveződik egy csapat, amiben azt látják, hogy az UFO-k eljövetelének hírnökdala, és nekik ez jó, akkor azt csinálnak vele, amit akarnak, mert a dalok önálló életet kell hogy éljenek. Persze addig, amíg olyan dologra használják őket, amivel nem ártanak senkinek. – Ez egyfajta humoros korrajz, nem? – Lehetséges… Annyi időt már eltöltöttünk vele, és annyi önreflexiónk azért van, hogy már nem nagyon foglalkozunk azzal, hogy amit csinálunk azt hogyan kell megmagyarázni. Bár az elmúlt percekben azt hiszem pont ezt tettem… Igyekszünk visszafogni magunkat, amikor úgy osztanánk az észt. A Gyuri szokta azt mondani, amikor begörcsölünk, és elkezdünk koncentrálni, és olyan zöldségeket beszélni, hogy „nem gondolod, hogy ez a dal valójában arról szól…”, hogy csak annyit kell tenni: higgyük el, hogy tehetségesek vagyunk, és ha nem vagyunk azok, akkor úgyis szólni fognak. Higgyük el, és tartsunk mértéket, és csináljuk azt, amit mi tudunk. Ha ez korrajzként jön le, akkor oké.   2003. február 4. - Danubius Online