A nemrég indított kezdeményezés sorozatai közül a Gyakorlati bölcsészet második részének témája a kritikai kiadás mechanizmusai voltak, láthatóan –mondjuk úgy - mérsékelt számú közönséget vonzott a Károly körútra. Barátnőmmel kis jóvátételt érezve nézünk össze, hogy lám-lám a mi új, gyakran kissé (ELTE-sek által is) lenézően emlegetett vidéki bölcsészkarunkon arányaiban is jóval több hallgatót vonzanak irodalmi rendezvények. Ott, kávé-vértezet nélkül, boxonként nem csak egy-egy ember ül, cselesen szétszóródva a teremben, hogy úgy tűnjön, mindenhol van valaki, aki persze nem a szervezők barátja, és nem is azok közül való, akik attól remélik a sikeres vizsgát, hogy a meghívott tanárok egyike, de jó esetben mindegyike megjegyzi az arcát.
A kérdezők ezúttal is Balog Ildikó és Péntek Viktória voltak, akik arról faggatták oktatóikat, hogy miként is kell elképzelni egy kritikai kiadást, s annak létrejöttekor milyen nehézségekkel kellett szembesülniük.
Jogos a beszélgetés témafelvetése, hiszen keveset lehet hallani nem csak a megjelenő kritikai kiadásokról, hanem arról is, hogy ezeket milyen munka előzi meg. Ezért is kérik a kérdezők Eisemann Györgyöt és Zákány Tóth Pétert, hogy meséljenek a szerkesztés fázisairól. A tanár urak beszélnek a Filológiai Társaság munkájáról, arról hogyan tűzik ki a kiinduló hipotézist, s az miként változik a munka előrehaladtával. Leginkább a Jókai életmű gondozása során felmerült érdekességeket hallhattunk: ezek nem csak a magyar szakosok, de egy „naiv olvasó” számára is érdekesek lehettek. Levezetésként a moderátorok által is naivnak definiált kérdésekre válaszoltak az oktatók, s megerősítettek minket abban, hogy bár ideális esetben egyetemi kötelezettségeik mellett csak ezzel kéne foglalkozniuk, gyakorlatilag azonban, például Zákány Tóth Péter a Jókai kritikai kiadással egy időben három másik köteten is dolgozik. Végezetül kifejezték reményüket, hogy a jövőben is lesz elég pénz arra, hogy más, 18-19. századi írók, költők életműve is megjelenhessen, például a Petőfi kritikai kiadás befejeződjön, vagy a Kölcsey-életmű kapcsán felmerült problémákon is felülemelkedjenek, de abban is bíznak, hogy egy újabb Arany János sorozat is kijöhet nem sokára.
A beszélgetés vége felé céltudatosan vágtak át a termen kisebb csoportok, akiket láthatóan nem zavart, hogy valakik még a színpadon csinálnak valamit. Csak az foglalkoztatta őket, hogy lecsaphassanak egy, a színpadhoz lehetőleg legközelebb lévő, remélhetőleg Hajós András látósugarának fókuszában elhelyezkedő helyre. Persze lehet, hogy ez nem is szempont, s tényleg csak az ajánló fogott meg ennyi embert: „Beszélgetés normálisan. Aki kibírja egy pár órán át, hogy nincs büdös, nem üvölt a zene és nem hánynak a cipőjébe, azt szeretettel várjuk ide.” Bármi is az ok, a félórás szünetben nem csak emberekkel, de pótszékekkel is megtelik az (irodalmi jellegét tekintve meglepően füstmentes) kávézó, s este hétkor az épp a „hogyan álljunk az üvegajtó mögött rejtélyesen” problematikában elmélyülő Hajós Andrást és Hegyi Györgyöt hívja a színpadra Lévai Balázs.
A nyitókérdés (hogyan ismerkedtek meg, és milyen volt az a hat év, mikor még egy sufniban játszottak) után kedélyes, dinamikus sztorizgatás kezdődik azokról az időkről, mikor először találkoztak egy házibulin és kezdtek mindenféle perkoncepció nélkül együtt zenélni, s mivel úgy gondolták, hogy a franc cipelje az erősítőt, egy szál akusztikus gitárral játszanak majd hétfő esténként, mikor mások focizni járnak, annak és azzal az öt barátjuknak/kal, akiket érdekel a zenéjük. Mégis eljött a pillanat, amikor esélyük nyílt rá, hogy kiadjanak egy CD-t. A Novai Gábor kontra Erélyi László „harcból” Novai került ki győztesen, mind a platinalemezek számát, mind pedig a zenéjükhöz való viszonyulását (kellenek még groove-ok a számok alá, avagy sem), valamint a kompromisszumok számát illetően is – az ő segítségével készült el az album.
„Ti képzett zenészek vagytok?” - hangzik el a következő kérdés, s mivel eddig főként Hegyi hangját lehetett hallani, Hajós András veszi át a szót. „Nem vagyunk” - mondja, majd később felhívja a figyelmet arra, hogy ez az őszinteség sokszor csak alapot adott az ellendrukkereknek. Bár nem végeztek semmiféle konzervatóriumot, hároméves kora óta zenél, ami a szülők szemében a defektushalmaznak csak egyik, a tűrt kategóriába tartozó eleme volt. Bár tény, hogy klasszikus zenei képzettségük nincs, de tény az is, hogy legautentikusabban ők tudnak Emil. RuleZ!-t játszani.
Sokadszorra kerül elő a történetek kapcsán, hogy ekkoriban ugyan hosszú hajú, de öltönyös emberek voltak: adódik a kérdés, milyennek is képzeljük ezt az időszakot? „Armani vagy Boss öltöny?” Megtudjuk, hogy Hegyi magyar szak és keceli javítóintézeti állás után lett RS 600-es Matáv-sales, s hasonló utakat járt be Hajós is, míg az „copfos, a csikkeken alvástól áporodott szagú” fiatalemberből sajtós, majd öltönyös lett. Furán vette ki magát az első koncerteken, mikor vállalati autóval, laptoppal érkeztek és álltak be a Kispál előzenekarának. Megelevenedik a csekk-málha világ, ami hol elejtett, hol felkapott motívumként kíséri végig az estet.
Az első lemez szerepjátéka kapcsán felmerül, milyen nehéz besorolni a zenéjüket: körülbelül tizenhatféle klasszifikációval találkozhatunk, az „öreg rocker, aki már csak fotelben ül s ráng a válla”-tól a puha, bársonyzakós undergroundon, a pop-arton át a dzsesszes presszó-prüncögéig sok mindennel. Hajós sem tudná megmondani milyen műfajba is lehetne magukat besorolni, de azt igen, mire vágyik: hogy a közönség ne csak értelmiségi csapkodást lásson a zenéjükben, hanem egy „koncerten igenis szakadjon le a fejük”.
Ekkor, mikor a nép-népszerű, és pop-populáció vonalon merész ál-etimológiai fejtegetésbe kezdenek a színpadon szereplők, ráébredek: mégsem kanyarott el az este olyan messze a filológiától sem, s a kult-hangulat feszegetése is megfér a kritikai kiadások mechanizmusa után. Nincs új a Nap alatt. A csillogó szemű, folyamatosan kacarászó, lelkes közönséghez hasonlóan én is legszívesebben tollat eldobva csak hallgatnám a történetek végtelen anekdotikus folyamát, amelyeket nagyon profin terel mederbe s köt át Lévai. A szövegírás és zenekészítés egysége is körvonalazódik, bepillantást nyerünk, miként születnek a számok, hogy miért lehet az, hogy míg a mai zenei életében az az általános, hogy minden 27. másodpercben refrén jön, és 3 versszaknál többől nem igen „állnak, Hegyi György szövegei mégis 7-8 versszaknyi hősi eposzok”.
A dalszövegek kapcsán Lévai Balázs rákérdezett arra is, vajon sohasem minősítették-e az együttest szexistának? Hajós András szerint saját esendőségük, sérülékenységük ugyanúgy benne van a szövegkben, mint a körülöttük lévő női sorsok, ezért nem kéne szexistának nevezni sem a Nagyfenekű nők napját („A zötyköléstől kissé petyhüdt seggel Májusban a tükör elé áll…”), de a Nő aki derékig látszik-ot („Valami egyszerű, unalmas pornó-site-on figyelt és egyszerre két vagy három pasival űzte a malac-sportot, felidézve egy másik torkot, amiben régebben egyszer már eltűntem én is, mint annyi más ócska kis házi-fétis: csak durr bele, majd a megállóban arra gondolva, hogy hányadik voltam aznap vagy inkább azon a héten?”) sem.
A „Zenében kell-e kompromisszumot kötni?” – kérdéstől, amelyre az a válasz érkezik, hogy holott Hegyi György sok számot nem tud eljátszani, Hajós pedig elénekelni, mivel belőlük áll a zenekar, őket nem lehet kitenni, eljutunk egy még kényesebb kompromisszum-területre: a rádiók és zenesugárzási szokásaik, az egyáltalán kérünk-e belőlük, és ha igen milyen áron problematikához. Innentől az estet felfűzhetnénk a ki-és-miért-rohadjon-meg láncra, ami a megkerülhetetlen témáig vezet, vajon Hajós András közéleti-tévés-politikai megnyilvánulásai mennyire nyomják rá bélyegüket az Emil. RuleZ! együttesre. Végtelen évődés és sztorizgatás következik Heti Hetesről, kereskedelmi tévékről és rádiókról, csokireklámról, stand–up comedyről, áldozatokról és arról, hogy mégis úgy érzik, a pálya szélén rostokoló együttes az övék. Nincs pozitív végszó, csak pontos befejezés, s hiába volt a nagyon jó beszélgetés, a harsány, hömpölygő történetek mögött sok mindent lehet érezni, olyat is amit nem szeretnénk. De hamarosan továbbgördül a Bölcsészek köve – legközelebb a Jelenkorral, majd Ágh Istvánnal – és dübörög a Dob+Basszus az Alexandra Kávéházban.
Csapody Kinga
AJÁNLOM AZ OLDALT
