És nem is sokról. Egyáltalán nem is koncertről. Hanem annak a valós, fenomenális, megismételhetetlen, fantasztikus, egyedülálló történetéről, ahogy megismertem az Emil.RuleZ! nevű zenekart. Bár úgysem fogja senki elhinni.

Nem is kell.

Az úgy volt, hogy az osztály abban a szörnyű iskolában, ahova jártam, a világ legbunkóbb, leghülyébb osztálya volt a világ legbunkóbb, leghülyébb iskolájában. Már sokadik tanárunkat üldöztük akkor el, egyenesen a zártosztályra, mikor valami egészen különös dolog történt. Kb. egy hónappal azután, hogy kedves kis énektanárunk szép, szőke hajacskát imitáló parókáját tépve beadta felmondását, majd kirohant az épületből az ajtóval együtt, egy szép, napsütéses tavaszi reggelen új énektanárt kaptunk. Nagy volt a lelkesedés az osztály részéről, hiszen friss hús érkezett, akinek idegei félig-meddig még érintetlenek voltak, és csak arra vártak, hogy valaki végre játszani kezdjen rajtuk. Hiszen ének-zene óra volt.

Az igazgatónő széles, alamuszi vigyorral az arcán mutatta be a világ legbunkóbb, leghülyébb osztályának új énektanárát. Ettől pedig még az osztály legbunkóbb, leghülyébb alkotó elemei is elbizonytalanodtak egy csöppecskét, mert még sohasem látták ilyennek a nőt, akit lelkük mélyén és a tábla hátulján egy kiállhatatlan banyaként tartottak számon, aki sorsuk és hátralevő életük megkeserítője is volt egyben. Szó sem lehetett viszont arról, hogy esetleg inukba szállt volna a bátorságuk, és ne akarták volna megdönteni eddigi rekordjukat, amikor is egyetlen hét alatt sikerült elüldözniük legnemkedvesebb tanárukat. A kétajtós gardróbszekrényre emlékeztető, vasgyúró kinézetű férfi énektanárról azonban minden igyekezetük ellenére sem tudták elképzelni, hogy ilyen könnyen megfutamodik.

De nem adták fel, mert az ciki lett volna.

Az igazgatónő viszont ezúttal is sikeresen nagyon melléfogott. Pedig már tényleg majdnem megrémült egy kicsit az osztály.

Az ének órák ezentúl abból álltak, hogy a tanár minden alkalommal fél órás késéssel érkezett be a terembe, hatalmas vállán egy jókora cédés magnóval, melyet rendszerint jól levágott az asztalára, majd magát is a székre, és innentől megszűnt számára a külvilág minden kis rezdülése.

Az osztálynak így bőven volt ideje vigiggondolni régi értékrendjét, és újat felállítani. Ugyanis ha egy tanár nem teszi meg azt a szörnyű, megbocsájthatatlan cselekedetet, hogy tanít, miért kéne neki egy kicsit is ártani? Miért üldözték volna el (akárhogyan is) ezt az  embert, hogyha egyszer ő volt a legjobb az eddigiek közül? Annyi igazságérzet pedig azért volt az osztályban, hogy nem lettek volna képesek bántani valakit csak azért, mert tanár...

Ezután viszont egészen más kezdett foglalkoztatni engem, és társaimat: vajon mit hallgathatott ez a kedves bácsi minden álló héten, ami ennyire levette a lábáról, és a mennyekig emelte?

A fülhallgatóból még véletlenül sem szűrődött ki egyetlen hang sem, melyből megállapítható lehetett volna, hogy mit hallgat a tanár úr. Pedig az osztály - fennállása óta először - olyan hihetetlen akcióra szánta el magát a becsületbeli ügy érdekében, amihez még hasonlóra sem volt példa: mindannyian csendben ültünk egész tanítási órákon keresztül, és füleltünk, csakhogy fényt derítsünk már végre valahogyan a rejtélyre. 

Az énektanár azonban szemmel láthatóan és füllel hallhatóan ügyelt rá, hogy éppen a megfelelő hangerőn hallgassa a zenét. De ő sem lehetett annyira tökéletes, előbb-utóbb le kellett buknia.

Az történt ugyanis, hogy Bogyó Imi, aki mindig náthás volt, már nem bírta tovább, tüsszentett egy hatalmasat, bele a hulla csöndbe. Erre pedig a másik húsz, koncentráló fiatal egy emberként ordította el magát a fiú felé, hogy:

- PARASZT!

Ez a hangerő pedig melehetősen váratlanul érte a tanár urat, aki hirtelen felpattant helyéről, és itt meg is szakadt cselekvéseinek láncolata, mivel a fülhallgató zsinórja a nagy rántástól kihúzódott a rádióból, így az rendes hangszóróin szólt tovább. És mit hallott ekkor az egész osztály? Azt, hogy "... rezgősre kapcsolom a mobilom, s ha mered, a melledre teszem és a másikon hívlak, figyelem, ahogy a bimbók a rezgéstől híznak...".

Ezután pedig a kétségbeesett férfi szükségesnek érezte, hogy még néhány számot megmutasson az osztálynak a "Zazie az ágyban" című lemezről, így bizonyítva, hogy nem mindegyik Emil.RuleZ! dalszöveg ennyire brutálisan durva. Ekkor pedig már a zenekar nevét is elárulta.

Arra viszont nem gondolt a kedves tanár úr, hogy egy csoport serdülő kamaszt éppen az ilyen brutálisan durva szövegek izgatnak fel, így aztán az ének órák menete ezentúl menthetetlenül megváltozott. Sohasem késett már az énektanár; mindig pontosan csengetéskor megérkezett, majd betette az Emil.RuleZ! CD-t, és teljes hangerőn nyomatni kezdte a zenét.

Ez azonban nem maradt büntetlenül. Az igazgatónő ugyanis egyszer kihallgatta, hogy milyen brutálisan durva szövegeket erőltet rá a gonosz tanár a szerencsétlen, ártatlan gyermekekre.

És kirúgták. 

Balog Emese